A VÁGY, az ELVÁRÁS, és a VÉLEMÉNY!

Most eme három “cimborával” való találkozásomról írok.

Korábban egy másik naplómban írtam arról, hogyan kerültem ki egy kicsi időre a véleményeim fogságából, és hogy ez azóta is létem központi témája maradt. Ha nincs vélemény, megmutatkozik valami csoda, ami addig is az orrunk előtt volt, csak a véleményünktől nem láttuk, láttam.

KONCEPCIÓ: Gyártottam, kialakítottam magamnak egy koncepciót, magamévá és igazzá tettem (lehet ez spirituális vagy bármilyen), és ehhez viszonyítva született meg az elvárásom és a véleményem, amely aztán fogságba ejtett! Teljes napló: http://www.gongdo.hu/2017/12/11/a-velemenyem/

Vágy és az akarás….,(itt most csak a vágy témával foglalkozok). A vágy egy kétélű dolognak tűnik, itt most A csodák tanítása egyik gondolatát emelném be, amely mély elgondolkodásra sarkallt engem.: ” Minden általam látott dolog egy elmebeli folyamatot tükröz, és e folyamatok mindig a vágyaimról alkotott gondolatokkal veszik kezdetüket. Elmém megalkotja a vágyott dolog képeit ezen eszmékből, értékesnek ítéli meg és igyekszik előtalálni őket. Majd kivetíti ezeket a képeket, szemügyre veszi, valósnak ítéli és magáénak ismeri el őket. ”

Az elvárás…. Egyik felismerésem, amelyet a bemutatkozásomban is leírtam: AZ ELVÁRÁS ELVÁLASZT.

Milyen lenne az a nap, amikor békén hagyom a létezést és nem töltöm tele elvárásaimmal, hogy milyennek kellene lennie…, amely sokszor illúzió és ezután bizonyos helyzetekben csak ezt próbálom igazzá tenni, vagy átszínezi a jelen valóság szépségét. Így értettem meg, ha nincs véleményem akkor van a véleményemnél is valami rejtettebb dolog bennem, ami pedig az elvárás, hogy milyennek kellene lenni, ami az elmém fenti vágy taglalása alapján kivetítem mindenre. Hogy nem a másikat látom, hanem a fejemben lévő megalkotott képet, amelyet én teremtettem és ehhez próbálom a másikat igazítani, olyanná tenni vagy olyannak látni. Aztán eljött a pillanat, hogy az elvárásaimmal is egy más viszonyba kerüljek, mint az történt a véleményeimmel is. Az elvárás embertársaink és párunk, barátunk felé csak az elkülönülést eredményezi. Olyankor mássá szeretném tenni azt aki valójában ott van, mintha nem őt szeretném ott, akkor. Az elvárás, hogy kitől mi várható el, az szinte csak a lét biztonságát szolgálja (ez persze alap ösztön) amelyek segítségével a mindennapokra a megtanult sémákat rá tudom húzni. Akkor itt jön fel bennem a “véletlenek” jelensége, ami meg aztán végképp nem az elvárásainknak megfelelően működik, mégis segítik napról napra életünket, működik.

Ezzel pakoljuk tele magunkat és sok esetben ennek függő rendszerében a másiktól is folyamatosan elvárunk dolgokat tudatosan vagy tudatlanul, ez mindegy. Ha az elvárásainknak megfelel, akkor boldognak hisszük vagy érezzük magunkat, ha nem akkor dühössé válsz, válunk, váltam. Valahol mélyen ehhez kapcsolódó a vágy, amellyel kialakítottunk egy ragaszkodást, valamilyen viszonyt és ez nem teljesült be. A ragaszkodás, elvárás és vélemények a hasztalan akarás nélküli vágy hajtómotora lehet. Azt figyeltem meg, ha ragaszkodok (pl. a vágyaimhoz) akkor bezárom a lehetőségeket ( itt persze nem arra kell gondolni, hogy a bizalmunk visszaélését nem vesszük észre) magam körül. Mintha a figyelmem egy kisebb dologra szűkülne le, és a jelen pillanat lehetőségét, ajándékát nem veszem észre, mintha csak azt tekinteném, hogy az elvárásomhoz mennyire közelít vagy teljesíti be az észlelt dolog vagy éppen a másik ember.

Sajnos ezen felfedezésem arra mutatott rá magamban, hogy sok esetben a jelenlegi szerepnek megfelelően elvárásokat támasztok magammal szemben, legyen az spirituális vagy bármilyen. Ezek az elvárások magam felé társadalmilag megszokott külső képekhez való igazodás kényszerével jelennek meg. Erre rálátva, elsődlegesen az önmagammal szembeni elvárásokkal kerültem/kerülök tudatos viszonyba. Ez ebben az állapotban van, ezzel az állandó változáshoz igazodva.

Aztán elkezdtem felfedezni mintázatokat, sémákat magamban. Ezek a mai napig is működnek, de mintha nem ragadnának magukkal, csak segítenek, úgymond nem esek a fogságukba. Ez olyan, mint amikor a gyerek szomjas és szinte minden sejtje kiabál és teljesen a hatása alá kerül a gyerek. Ezen egyszerű példa mutatja, hogy felnőttként már nem őrjöngünk, ha szomjasak vagyunk, mert tudatában vagyunk a jelenségnek. Így a ragaszkodások, az elvárások mintha lecsökkentek volna azáltal, hogy egyszerűen tudatában vagyok, másodszor, hogy egy durvább szintű dologhoz, a véleményemhez már kevésbé vagy esetenként nem ragaszkodok, egyre jobban elhalványodik.

Az elvárás elengedése, (az az elképzelés hogy milyennek kellene egyébként lenni) segít a pillanat, a jelen minden örömének megmutatkozásában. Talán erre mondhatják az egyes tradíciók, hogy ÚGY, AHOGY VAN. Ezek a pillanatok a legszebbek, ilyenkor megjelenik a létezés mélységes öröme, mintha a létezés feltétel nélküli szeretetéről lenne szó, és ezt végtelen kegyelemet lehet érezni. Igen, a létezés szerelmesének lenni, a semmit szeretni ( értem úgy, hogy a létezésnek és a szeretetnek nincs célja, nem irányul semmilyen konkrét dologra csak van) ami maga a mindenség.

Bocsánat, a patetikus szavakért, de a jelen szeretete megélésem szerint maga az élet szeretete, amivel kapcsolatban nincsenek elvárásaim (akarás), véleményeim, vágyaim hogy bármilyen aspektusból másnak kellene lennie. Így, ez úgy tűnik az élet és én egyek vagyunk, az üresség bent és kint egyek vagyunk, ezek nem különböznek és nem különálló dolgok. Ilyenkor megjelenik a létezés üdve, vagy kegyelme. ( Lehet, hogy ezért fontos 1-1 tradícióban hogy nem kell tudnod semmit, vagy üresedj ki, csak szemlélj!)

Namaste!

Szép napot!