A viszonylagosság köteléke nélkül szabadon

 

Szeretettel köszöntelek ebben a bejegyzésben. Ez egy kicsit hosszabb napló részlet, sok ismétléssel is találkozhatsz benne. Az érzésére, hangulatára vagy saját kis történeteddé alakítva lazíts bele! Nem kell értelmezni, csak kontemplálhatsz, elidőzhetsz számodra megjelenő üzeneten, -legyen az bármi-.

Kellemes olvasást!

Viszonylagosság: a keletkezés és elmúlás, az állandótlanság egy másik aspektusa. Ezeket a napló részleteket nem mint igazságot, hanem mint kontemplációs lehetőséget, valamin való eltűnődést szeretném megosztani a meditáció segítéséhez.Ez egy másik nézőpont lehetősége a sok lehetőség közül.

A viszonylagosság “varázsa”: Van bennünk egy koncepció, állásfoglalás, amin keresztül a dolgokat, embereket és az “új” dolgokat valamilyennek akarjuk látni, folyamatosan valamilyen viszonyba igyekszünk kerülni, valamilyen állásfoglalásunk megnyilvánulását igyekszünk megmutatni.

 

A jelent és ennek érzékelését ugy tűnik, csak a múltunk folytatásának viszonylagosságban tudjuk látni, de amint ezt eleresztjük, sokkal több szépséget vagyunk képesek látni, mint amit gondolhatnánk. Nem a múlt emlékeit, szépségeit, nem a jövő vágyait látjuk és keressük, hanem a semmiből egyszer csak megjelenik a jelen szépsége, a mindenség öröme.  A többi történet az elképzelésünknek a terméke, maga az időnek nincs célja, eleje és vége, csak van.

A viszonylagosság az álláspontok sokaságát mutatja meg, kialakít egy másabb álláspontot, a viszonyítás egyik eszköze. Mint olyan, ha minden viszonylagosan valami jó vagy rossz , ezt csak a viszonylagosság alapján tudjuk felállítani és így önmagában ezek bármilyen állandósággal nem létező dolgok.

De mi van akkor, ha nincs mihez viszonyítani? Vagy a tanult viszonyrendszerünk, viszonyítási alap téves? Nincs egy alap viszonyérték ahogyan kondicionálódtunk (nevelődtünk).

Milyen lenne az a nap, amikor viszonylagosság nélkül tekintünk rá a dolgokra? Mintha elengednénk a folytonos összehasonlítás ízét! Nincs mit mivel összehasonlítani, így maga a viszonyítás lehetősége is eltűnik. Nem érezzük, hogy jó vagy rossz, tetsző vagy nem tetsző helyen, állapotban lennénk, mert eltűnt a viszony, a valamihez viszonyítás. ( Ez mellesleg egónk, kicsi énünk legnagyobb félelmének tűnik és -úgy tűnik innen-, hogy kedvenc játéka is.)

Nem egy hiány állapotából tekintünk a dolgokra, hanem képesek vagyunk felfedelzni, hogy éppen most semmi nem hiányzik az életünkből. Ez nem azt jelenti, hogy minden megvan, vagyis elértünk valamit és ennek teltségének, ilyformán elégedettségének érzetével lennénk. Ugyanis, nincs mit megtartani, megvédeni, megóvni, nincs semmi amit elveszthetnénk. Semmit sem tudok elveszteni, ami valóban fontos. Így a bőséget is csak egyféle hiány érzetével, viszonyának “értelmezésével”, érzékelésével, érzetével élhetjük meg.

Akkor hát mi is a bőség? Hiánytalan, esetleg hála azért, mert nem várt, szükségesnél többet adó állapot az én tettem érzete nélkül. Ki dönti el mi hiányzik életünkből? Ki mondatja bennünk azt, hogy valami  hiányzik?  Mi is eme viszonylagosságon, viszonyításon keresztül éljük meg ezt, vagy az egész életet. Ez is csak egy élmény az elmében a tanult kulturálisan felvett és beépült viszonyítási álláspontjainkon keresztül szemlélve. Mindig bőségben lehetünk, ha úgy döntünk. Megvan mindenünk nekünk emberiségnek, így nekem, neked és mindenkinek megvan mindene.

A bőség békesség. (Egy meghitt, kegyelmi állapot eredménye.) A bőség egy állapot, könnyed, tehermentes, laza, nem akar semmi többet és ugyanakkor nincs is mit elvesztenie. A bőség békesség, a békesség bőség. A békés állapot bőséget hoz, a bőséges állapot békét hoz. Nekünk emberiségnek pofon egyszerű eszköz van a kezünkben, érezd magad bőségben! Csupán egy döntés, egy tudati állapot kérdése csak, hogy bőségben “érezzük” magunkat, megengedjük azt. Kegyelem engedelme. A tudatunkat kitisztítva, nem függve a gondolatainktól,könnyedén megszabadulhatunk az elme folytonos hiányt teremtő hajlamától, a valamit akarásától. Nem kell elérnünk semmit, az összes hiányt kidobhatjuk. Minden jó úgy, hogy van. A hiány kidobásával megszületik a hiány nélküli alkotás élménye, a szenvedés nélküli “vágy”, mely ilyenkor olyanná válik, mintha valóságosan teremtenénk, Teremtővé válunk. A gyermeki teremtés ok nélküli állapota is ilyesmi lehet.

Azt is mondhatnánk, mintha a Létezés akarna rajtunk keresztül megnyilvánulni, de bármilyen hitrendszer, vagy állapot szerint,tetszésünknek megfelelően felcímkézhetjük. Ilyenkor bőséget érzünk, nekünk emberiségnek ez olyan érzés, mintha kegyelembe estünk volna. A flow, a szabad erőfeszítés nélküli áramlás alatt. Számomra a bőség nem több, mint kegyelembe esett, hiány nélküli lét, egy picit több mint valamilyen állapotban lenni. Mi emberiség vagyunk maga a létezés öröme, a létezés örömének egy aspektusa. Maga a változás.

Engedjük meg magunknak, hogy nem egy viszonylagosság-gyűjtemény eredményei vagyunk. (Az elmében egy a viszonylagosság gyűjtemény eredményeivel való azonosulás és ennek a védelmének fenttartása feszültséget, majd szenvedést okoz.)

Sem te sem én, sem senki nem vagyunk egy viszonylagosság -gyűjtemény eredményei, mégha látszólag eme kreálmányban valamit vélünk felfedezni. Nem egy összehasonlítás eredményei vagyunk, nem valami vagy valakihez képest Vagyunk.

A sziget.

Milyenek lennénk- gondolj most bele- ha egyedül élnénk, élnél egy szigeten, és valahogyan úgy nőttünk volna fel, hogy soha nem láttunk másik emberi lényt, másik embert? Azt sem tudjuk mi az hogy ember. Különbözőnek gondolnád magad bárkitől? Kihez képest? (Mi van akkor ha, az elme ilyformán saját kreált világából kilépnénk, és nem az elképzelések, az álláspontok, viszonyrendszerek, vélemények elkülönült kis külön világában élnénk.) Nincs az elménkben a külön kis énről a “sztorink”.

Így tehát egyszer volt hol nem volt egyszer csak megszülettél és felcseperedsz egyedül egy szigeten. Itt megjegyzem, most nem az elme külön világában élünk, hanem a test külön világáról szól ez a történetem. Miért?

Mert kísérletet tesszünk arra, hogy milyen lenne, milyen lehet viszonylagosság, összehasonlítás íze nélkül élni!? A viszonylagosság az elme tápláléka, játékszere. Az összehasonlítás elkülönít. (Kísérlet az én, az egó nélküli észlelésre.) Ez a történet úgy folytatódik, hogy végül valahogyan felcseperedtem. Sohasem volt másik ember, sohasem hiányzott senki más, nem hiányzik a másik lény, egyébként nem is tudom mi is lehet az!

Egy napon létezésem tudatára ébredtem, hogy vagyok. Ekkor éppen a tengerparti homokos parton hancúrozok egy valamivel. Nincs neve, nem különbözik tőlem, nincs, nem volt tudtom arról, hogy Én vagyok és az van. (Tudatomra ébredés az elkülönülés élménye első lépése, tudatomra ébredés = különbözöm, vagyok és külön helyen lakom a másik lénytől. Egy önálló lény vagyok. VAGYOK. ) Úgy tűnik, mintha két aspektust hordana magában ez. Egy oldalról, immár tudunk saját létezésünkről, másrészt könnyen keletkezhet egy kicsi énecske az elmében, aki magát a testtel vagy gondolataival vagy bizonyos érzelmeivel azonosítja és ezáltal elkülönül mindentől.

Így a tudatunkra ébredés ajándéka egyben kihívás is, megjelenik az “ez” és “az” viszonya, ez egyben lehetőség is két dologra: Egyszer hogy elkülönülünk “ez” és “az”-ra. Másrészt, hogy tudatunkra ébredve, -hogy vagyunk- élhetünk tovább egy másabb tudatszinten. Mi van akkor, ha ezt egy újabb fejlődési szintnek vesszük, bár ily módon tudatunkra ébredve nehezebb az ősi egységben élést folytatni, de mégis egy újabb lehetőség magunk megélésére egy újabb szinten. Mintha erre a szintre a korábbi egységet egy kicsit nehezebbnek tűnne magunkkal hozni. Tudatában vagyunk a dolgoknak és önmagunknak is. A létezésünknek, a vagyunknak már ebben a létformában, ebben a tudatos létformában kellene, lehet ugyanígy folytatni tovább a létezés örömét. Ám már tudatában vagyunk a létezésünknek, hogy vagyunk és dönthetünk is immár. Mi emberiség elkezdtünk a létezés öröme helyett egy fantáziás másik világot felépíteni, épül bent a virtuális elme világa és mintha egyre jobban távolodna a valóságtól és a természettől, az egyszerű létezés örömétől. A puszta létezés öröme egyre jobban lehetetlennek tűnik enélkül az elképzelés világa nélkül. Építjük a belső elme világát, szinte mindennel szemben elvárásunk kezd kialakulni, hogy milyennek is kellene lennie! A viszonyítás, a viszonylagosság nélkül, már-már lehetetlennek tűnik lassan lenni. Enélkül (a viszonyítás viszonylagosság) szinte alig tudunk mi emberiség már a dolgokra , eseményekre, vagy bármi másra, a megjelenőre tekinteni.

Az állandó összehasonlítás és ennek kényszere dolgozik bennünk. Ennek a viszonyrendszernek a bűvöletében élünk. Mintha gyakran előfordulna, hogy meg akarjuk javítani, jobbá tenni a dolgokat és más szintre emelni saját elképzeléseink alapján. Pedig most láthatjuk, hogy csupán csak a rengeteg gondolatunkra kellene rálátnunk, a tudatunkban megjelenő dolgokkal kellene csupán más viszonyban lennünk, nekünk emberiségnek.

A létezésemre ébredés azzal, hogy tudom hogy vagyok, ám a tudatom ebben a pillanatban a tiszta tudat, semmi más nincs csak az öröm, derű, az érzelem nélküli, indulat és ok nélküli szeretet minden iránt, ami egyszer csak feltárult körülöttem. Ebben a pillanatban el is különültem, de minden csak van.

Még semmit sem neveztünk meg, nincs neve semminek, a formák, a lények sem különülnek el teljesen, csak az én vagyok, tehát elkülönültnek érezzük magunkat, de még van az az állapot is amikor felfedezhető a semmi sem különült el. Ekkor még nem tudjuk megkülönböztetni, hogy a körülöttünk hancúrozó állatok és az élet mindensége mi vagyunk-e vagy sem. Ő benne saját hancúrozásunkat érezzük, mindent érzünk, ami körülvesz. Az én-érzetünk helyén még a mi, a Mindenség érzete van. Semminek sincs neve, a formák nincsenek nevekkel elkülönítve, azt sem tudni pontosan mi mihez tartozik, a létezés minden eleme összetartozik a másikkal ( minden összefügg mindennel), egy egymásba kapcsolódó tejes valami, minden kapcsolódik a körülötte lévőkhöz, mint egy festményen a színek egymásból a másikba olvadása. A fán lógó majom nem egy külön valami, hanem a fa része, ami egy kicsit másképpen mozdul meg, mintha csak a fa gyümölcse lenne. A fáról leugró majom nem egy külön valami, hanem annak további formája, csupán a keze nyúl ki valamiért mikor odaszalad valamihez, ámde minden egyben van mindennel, nem egy külön, nem egy elkülönült valami. Az egész látott dolog Egy, egyvalami, egy valaminek az apró alkotó elemei. Minden egy, a formák nem tükröznek elkülönülést (mint egy festményen a hegy attól hogy másabbul néz ki, nem elkülönült része a festménytől, hanem annak másságával együtt a festmény része.) Nincs neve semminek, a nevek nélküliség nem különíti el a dolgokat, semmi sem különálló dolog, nincs viszonyítási pont, nincs összehasonlítás, nincs mihez hasonlítani. Ezek ízétől és ítéletétől teljesen mentesek és szabadok vagy, teljesen szabad vagy. Semmit sem akarunk magunknak, semmi sem különálló tőlünk, nincs mit megszereznünk és elvesztenünk sem, nincs hová eljutni, nincs hová változni vagy fejlődni sem. Csak tudatunkra ébredtünk, felébredtünk önmagunk érzékelésére, tudatára ébredtünk, hogy Vagyunk.

Így Vagyok itt.

Megmozdulok és mintha a teljes kép elmozdul, megmozdult volna. Mintha felfedezném, hogy a kép amit látok attól külön mozgok, bemozdul a kép és különválik tőlem. Már nem én vagyok maga a kép, hanem azon kívülre kerültem, de csak tudatomra ébredve tudok a kép is és nem is lenni az, a mozgó képet kívülről nézve ezt, azt. Átölel ez. Majd lassan elbandukolok a vízeséshez és a csobogó patakba nézek. A csobogó vízben furcsa fodros lényt látok, részei összeérnek majd szétválnak, de mégis mintha egybetartozó lenne. Egymástól teljesen elkülönülve,mégis erre fittyet hányva egységben mozognak. Mint a fáról elszaladt gyümölcs (vagy mi) ami visszatér önmagához. Ezek a különböző részek a víz fodrokon egymástól külön, mégis harmóniában, egységben vannak, egységben mozognak. Mintha azt hinnénk hogy azok vagyunk. Mintha tudnának egymásról. Szép lassan halkul, csendesedik a víz tükre, egyszercsak egy újabb ismeretlen (egyébként minden ismeretlen, most látom először) forma tűnik fel, ezek a külön kis lények most egy nagyobb egésszé álltak össze. Különös, ahogyan épp a “szemembe néz”, valami olyan ismerősnek tűnik, teljesen azonos a vizsgálódásommal. Azok az érzetek és tapasztalatok azonosak teljesen azzal amit látok. A film újra bennem van (de mégsem én vagyok és mégis én) újra ami kint megjelenik az megjelenik benti érzetként is bennem és fordítva. Ez csodás dolog most. Egységes. De, ehhez a képhez ragaszkodok más képekhez képest, ez közelebbinek érzékelem, közelebb került, belül jobban megjelenik a látott. (Valamiféle viszony, viszonylagosság is kialakult bennem, a viszonylagosság!) Nem tudok róla mert soha nem láttam ilyet, ill. nem tudok róla hogy voltam-e, de felfedeztem az embert, az emberi formát, akihez visszajárok. Mindig időről-időre visszajárok ide, hogy találkozzak ezzel az újonnan felfedezett lénnyel a vízben. “Barátom lett..” Az olyan mint “én”, csak ő a vízben él. Van egy másik lény ami pont úgy tesz mint én. Szeretek vele játszadozni. Szeretek a többi létezővel is játszadozni, de ez a vízi lény valahogyan másabb mint a többi. Tudatában vagyok létezésemnek és dönthetek, a döntés lehetőségét megkaptam, de mit is kezdjek vele, miről is kellene döntenem?

Elkezdtem vizsgálódni, megtapasztalni saját magam létezését, és eme vizsgálódás örömmel tölt el. (Itt jut eszembe, valahol olvastam, hogy az ember az egyetlen lény, aki tudja is hogy egyszer meg fog halni. De itt még nincs viszonyítás és koncepciós sem, hogy meddig kellene élni, meddig illik élni ha…) A különböző dolgok néha – néha ezek állapotok is) vizsgálódása örömmel tölt el. Nincs viszonyítás, minden új és örömteli, legyen az bármilyen, mert nincs olyan hogy milyennek kellene lennie, nincs helyes vagy helytelen. Nincs érzelem nincs gondolat, csupán az új érzete, pl. “Hideg érzékelése” Ekkor különös bizsergés érzete van, vicces, csiklandozó, feszülésre inspirál. Nincs viszonylagosság, nem azért élek mert bármit megélni vagy túlélni szeretnék. Nem, nincs ilyen iránya vagy távolsága a létezésemnek se mérete se minősége. Csak vagyok, tudok létezésemről, a tiszta tudatommal együtt létezem, ez vagyok.

A tettnek nincs irányultsága, szándéka, csak megjelenik, csak megmozdul rajtam keresztül. Nincs jövő, vagy múlt tapasztalata amely bármilyen szándékká formálná a tettet, a mozdulatokat. A mozdulat önmagáért való.

Szabadok vagyunk, nem építettünk fel semmit viszonyítást, semmilyen összehasonlítási rendszert, csak ezek kötelékének fogsága nélkül csupán tudjuk, hogy vagyunk. Nincsenek sem a környezettel, sem magunkkal szemben nézetek, elvárások, nincsenek elképzelések sem, csak látjuk a buja,életteli létezést. Nem akarjuk jobbnak a megnyilvánulót sem, másnak sem azt, amit éppen látunk, hisz semmit nem is tudunk róla. A “tudálék” nem fedi el látásunkat. Csupán észrevettük magunkat és érzékeljük, hogy vagyunk. Nincsenek ilyen-olyan érzelmek, nincs semmi ami tetszene vagy ne tetszene, minden csak van, megjelenik a vetítő vásznon, a tudat vásznán, ami eddig is ott volt, csak nem ébredt saját tudatára. Ekkor a tudat üres, nincs semmi, csak szemlél, de nem értelmez, nem értékel, nem elemez, és ami a legfontosabb, hogy tudatom nem hasonlít össze, nincs viszonyrendszer, nincsenek betáplált, kondicionált dolgaink.

Nincs mit félteni, nincs mit megóvni, nincs kicsi én aki tesz és önmegvalósulni szeretne. Nem féltjük a testet, nem akaruk túlélni semmit, és ilyformán időképzet sincs, hogy meddig kellene élnünk. Nincs halálképzet és nincs sem az elmúlástól sem bármilyen mástól való félelem. Nincs mihez képest tovább élni akarás vagy nem akarás, ennek fogalma semmit sem jelent. Nincs viszonyítás sem, ami megmondaná ezeket valamilyen álláspont alapján.

A létezés, az élet nem a félelemből fakad, hanem ennek szeretetéből bukkan fel. Nincs félelem az elmúlástól, a haláltól, nincs koncepció és viszonyulás, sem hogy meddig kellene (illik) élnünk. Az élet öröme nem egy hosszú élet elérése, nincs jelentősége az élet hosszúságának. Az élet hossza nem hordoz semmilyen jelentést és minőséget sem. Nincs késztetés sem arra, hogy hogyan és meddig kellene élni. Az életnek nincs minőségi jellemzője sem, hogy annak milyennek kellene lennie, meddig kellene tartania. Az életnek nincs története, sztorija sem. A létezés van, és nem alakult egy történetté, nem valamilyen, nem kell valamilyennek lennie.

Bukkan fel a kérdés: Mi a halál? Mit jelent meghalni? Meddig kell élni? Létezik a holnap? Lézetik a tegnap? Nincsenek emlékek, nincs emlékezet amihez bárhogyan viszonyítanánk! Semmi sincs, csak vagyunk. Létezünk! A létezést felismertük és tudjuk hogy létezünk, de semmi más, csak létezés. De nem tudunk semmi mást. Azt sem, hogy ez, ebben a formában a létezés egyszer véget ér, azt sem tudjuk, hogy az idő múlásával öregszünk. A jelen tapasztalatokon kívül semmi mást nem tudunk. Csak vagyunk, létezünk, a létezés mámorában vagyunk. A létezés öröme vagyunk csupán. Ott állunk csak a homokos parton, se beszéd, se semmi, azt sem tudjuk hogy emberek vagyunk. (Így sem másnak sem többnek nem gondoljuk magunkat az összes többi megjelenőtől. Nem gondoljuk azt hogy a teremtés csúcsa vagyunk, de semmi mást sem.

Minden viszonyítási-, nézőpont és viszonyrendszer nélkül vagyunk csak, az összehasonlítás nélküli állapotában létezve. ) Nincs külön állat-vagy növényvilág, tenger, kő, fa…, csak az öröm, maga a létezés öröme vagyunk, a szeretet minden iránt bármi remény vagy akarás nélkül. Különös dolognak tűnik minden ami van. Elkezdődik újra az érzékek megtapasztalása. Vagyok, létezek és ez csak eltölt bennünket egy mélységes örömmel. Nincs semmi elvárás, semmi viszonylagosság, semmi összehasonlítás semmivel. (Felejtős a milyennek kellene lenni gondolatok, mert nincs.) Az összehasonlítás bár eszköze a túlélésnek, a viszonylagosság alap pillére, ez csak az elme hobbija, és hitrendszere, hogy ez egyben a túlélés egyik eszköze is lehet. Itt fontos feltennünk magunkban a kérdést: Ki akar túlélni? Mit? Hol van az aki túl akar élni? Ki az aki gondolja magát valakinek és valamilyennek? Ki vagyok én ebben? Ki az? Miért számít hogy mennyit és meddig élünk?

Ott állunk a parton és megjelenik elménkben a gondolatok nélküli csoda, a tiszta “vanság”. Bármilyen rávetítés nélkül csak azt látjuk ami van, nem a saját elképzeléseinket a fejünkben.

Ott állok, érzem a szél finom fuvallatát, a homok forrón simogatja a lábam fejét, a talpamat. A lábfejemet cirógatják az apró homokszemek. A víz, a tenger csobogása eltölti a tudatot,az elmémet, szinte a fejemben áramlik a víz és annak csobogása is. Amit látok, a buja fák és a mindenhol ott lévő jelenlét, szinte minden mintha én/mi lennénk. Minden bennem él, ami mozdul, az bennem mozdul meg, de valahogy mégis mintha minden mozdulatlan lenne ebben az egészben. A mozgás nem egy különálló külső mozdulat, hanem maga a létezés önmaga a mozdulat. Ebben a dinamikus mozdulatlanságban játszadozunk egy tigrissel, hempergünk és hancúrozunk. Szabad vagyok az akarattól, az emberek kreálta viszonyrendszerektől, bármilyen összehasonlítástól, bármilyen összehasonlítás eredményétől, amelyet szintén más emberek, jónak vagy rossznak tituláltak és ítéltek meg, a bárhová és bármivé válni akarás ízétől. Nincs elmúlás vagy bárminknek az elvesztésétől való félelme és bizonyos értelemben a keletkezés izgalma sem. Mi az? – Tesszük fel a kérdést.

Az összehasonlítás elkülönít. A viszonylagosság csupán egy nézőpont.” A különbözőség érzetét kelti.

A viszonylagosság, azaz minden viszonyítás bennünk, az elménkben merül fel állásfoglalásunk alapján. A dolgok, nem rendelkeznek önmagunkban elszigetelten, minden jelenség bennünk jelenik meg és kölcsönösen függ minden mástól, így az észlelésünk relatív, viszonylagos és mindig függ valami mástól is, így olyan, mintha az észlelt dolgok önmagunkban nem is léteznének és mindig rendelkeznek egy színezettel a valami mástól függőségtől függ.

A létezéstől, az élettől nem akarunk semmit, hisz az nem valami más, csupán mi magunk vagyunk a létezés és egyben a létezés öröme is.

A viszonylagosság alól felszabadítani (elme beavatkozása nélkül látni) az érzékelést!

MOST valóban azzal a csodával tekintünk mindenre, mintha most látnánk először. Tehát tekintsünk úgy mindenre,mintha most látnánk először!

 

Szeretettel ölellek, namaste!

Szép napot, légy boldog!

Jóság legyen minden lény javára!

Share this entry

0 Hozzászólás

Szólj hozzá!