Milyen lennél koncepcióid nélkül? Mi a szabadság? Ki vagy te?

( Egy felismerés töredékei Indiában.)

Olyan, vagy úgy tűnik, mintha mindig valamilyen koncepciót követnénk, vagy szeretjük azt hinni, vagyis mintha szükségét éreznénk ennek. ( Ha nincs akkor általában alkotunk egyet, egy ok rendszert.) Ezen hit a múltbeli vélt tapasztalatainkra épül ( vélt tapasztalat egy vélt/ elképzelt világlátáson és szemüvegen keresztül.), legalábbis ezzel adunk ennek magunknak erre létjogosultságot, egyféle magyarázatot, másrészt pedig valamilyen meglévő koncepció rendszerrel azonosítjuk magunkat. De hogyan is jelent meg bennem ez, vagy ennek elvetése. Milyen lenne koncepciók nélkül? Milyennek látnád a dolgokat, a téged körülölelő világot? Ki vagy te a koncepcióid, állásfoglalásod néljül? Ki?

Alapvetően olyan hitrendszerre vagy vélt tapasztalati rendszerre rendezkedtünk be egészen mélyen, szinte az elme mélységéig, hogy fejlődünk, tartunk valahová és hogy erre folyamatosan szükség van, az ezen elv szerint. A változást szinte csak egy fejlődési stuktúrában tudjuk elképzelni. Tehát bármilyen változást egy előző állapot fejlődési következményeképpen tudjuk csak elképzelni, amelyet mi emberek folyamatosan igyekszünk megvédeni. Mintha ehhez az ok okozathoz minden esetben ragaszkodnánk ( amikor nem kellene akkor is) és fantazmagóriákat gyártunk hozzá. Időnként olyannak tűnik, mintha valami tudás érzetét sugallva magunknak ( De ez kinek is szól? Ki mondja ezt bennünk?) azt állítjuk, rájöttünk önmagunkkal kapcsolatos összefüggésekre, hogy mi miért történik. Így hát feltalálta az emberiség az ok-okozat játékát, amelyre támaszték képpen hagyatkozunk megéllésem szerint tévesen.

De mi lenne, ha egyszer csak spontán beállna egy változás nálad, mindenféle előzmények nélkül? Hívhatnád ezt csodának ( tiszta intuíciónak) is, ha úgy tetszik, bár meglátásom szerint ezek normális dolgok, nem csodák, csak éppen a fejünkben lévő koncepciókhoz képest tűnnek annak. Ami nem a múltad következményeképpen jön/ jött volna létre, hanem a jelenben spontánul megjelenik valami hihetetlen módon. Nem a múlt, a megtörtént dolgok következményeképpen, nem annak okaként, amelyre vagy büszkék vagyunk vagy további elképzelésekkel bánthatjuk magunkat és környezetünket, ami az adott kontexusból tekintve teljesen rendben van, ha ettől szenvedünk, lehetőségünk van ezt elereszteni. Mintha egyszer megendednéd a jelennek, hogy ne a múltad folytatása legyen, hanem egy másik, akkor ott megjelenik valami, hívhatod ezt bárminek, misztifikálhatod bárhogyan, nem ez a lényeges. Ilyenkor ott valamivel a jelenben és a jelennel egy meghitebb kapcsolatba kerülsz, kerülünk. A múltat vélt tapasztalataink alapján értelmezzük és a jelenben próbálunk neki értelmet adni úgy hogy a jövő megjóslása vágyával koncepciót, vélt következtetéseket alkotunk belőlük, az is előfordulhat gyakrabban inkább, hogy a valóságtól függetlenül.

Engedd meg, hogy ne a múltad folytatása légy a jelenben, egy vélt koncepció alapján, rádásul gondolva magadat valamilyennek.

Engedd meg magadnak, hogy szabad lehes minden hitrendszeredtől, vélekedésedtől és koncepcióidtól, valamilyen értelmezés alapján tanult vagy alkotott fogalomtól függetlenül. Ha ezt megengedjük magunknak, akkor olyan gondolatok hagyják el a szánkat, olyan tettek a kezünket, amik áldott érzetet adnak és mély örömteli megdöbbenéssel jár és elkezdünk valami rajtunk kívülálló dolgot is érzékelni magunkban, mintha nem csak mi cselekednének magunkban. Tudod mit jelen szabadnak lenni ? Nem hinni magadat valakinek? Nem a múltadnak hinni magadat a jelenben vagy annak folytatása képpen? A múlt nélküli jelenben magaddal szemben megengedőnek lenni a jövő folytatásának vágya nélkül, nem érezve magadat valamilyennek, nem érezni a cselekvés vágyát, csak a végtelen jelenben lenni a valamivél alakulás és az én megcsinálom íze nélkül.

( Monológ magamhoz: mik tudnak eszedbe/ eszünkbe jutni. Csak azok amiket ismerek, volta tapasztalatom vagy hallotam róla, esetleg amivel feladatom lehet, mert mélyen valami a figyelmem tudatába emeli. Mi lenne ha ezekből kiemelkedve váratlan dolgok is megjelenhetnének életemben/ életedben annak vágya nélkül. )

Addig, amíg bármiről képes vagy elhinni vagy azt mondani magadnak hogy ” úgysem fog menni, vagy elképzelhetetlennek gondolod, éled meg”, addig csak a megszokott koncepcióid folytatása tudsz maradni, divatos nevén karma. ( Ezért most biztos a fél spirituális világ leveszi a fejem, de kérlek értsd jól. Ne támaszkodj az ok -okozat folyamára, folytonosságára, amivel csak megszokott játékaidat, történetedet fűződő tovább. Valamiért, megmondani nem tudom, de mintha ezt a karma dolgot más kontextusban élnénk meg mint azt szándékozta megalkotója létrehozni. Nem is tudom hogyan alakult ki ez a rendszer, de biztos nem mágikus okrendszer megalkotására hivatott. Mintha önmagunkat okozóra és az ok elszenvedőjére bontanánk szét magunkat elválasztva saját természetünktől, és cselekvőre bontva, ezt megalkotva szenved(ek)/ ünk önmagunktól, magunktól. Az ok fogalmával így okozót vagy okozatot is kell alkotnunk, amely kettőséghez, belső párbeszédhez vezet. ( Beszéltél már valaha magadhoz?) Mi lenne, ha magunkat nem okozóját vagy oknak … fognának fel? Ehhez viszon kell némi elengedés, megadása magunkat, nem hinni azt, hogy azok vagyunk, aminek épp gondoljuk magunkat, legyen az bármilyen, hiszen ez kivétel nélkül elkülönüléshez vezet magunktól vagy bármitől magunkat elválasztva. Az ugyanazságot ketté bontó valami, ami elindít egy emberi belső hamis párbeszédet a fejünkbe. Ha pl. az érzések mögött nem egy érző, a tettek mögöt nem egy tevőt, a gondolatok mögött nem egy gondolkodót keresnél. Ez hirtelen félelmet szülhet, hogy akkor le kell mondanom az érző, gondolkodó, tevő koncepciójáról!? Nem, csak más kapcsolatba kerülhetünk ezekkel.

Namaste!

Szeretlek, szeretettel ölellek!

Szép napot!

(India)

Share this entry

0 Hozzászólás

Szólj hozzá!