Némi önvallomás.

*******************

Mindig megkapom, miért nem köteleződök el valamilyen irányzat mellett! Vannak hívogató szavak bőségesen már gyerek korom óta. És megyek is bárhová korlátlanul, nincs jelentőssége. – Pedi hát, egy tradícióban lenni, ez lenne a legkönyebb út, a valahová tartozás vágya és vonzódása ki is pipálható így. Biztos gyűjtögethetnék be sok hívet az adott tradíciós kultúra lovára felülve, éppen ki-ki melyik tradíció iránt rajong bármilyen oknál fogva ami mind rendben is van. Aztán lehetne hasonlítgatni, vagy azt érezni jó helyen vagyok… De ki?

Ha azonosulni kellene valamilyen irányzattal, akkor a választás nélküliséggel azonosulnék. Mindig jelen lévén mindent látva, felvéve / nem felvéve minden tradíció ilyen -olyan helyesnek mutatott vagy vélt szemüvegét.

Itt vetődnek fel ezek a kérdések, hogy törekvés, nem törekvés, el kell-e érni valamit vagy semmit vagy egyiksem vagy mindkettő… Amikor az is-is és a vagy-vagy, az egyiksem és a mindkettő viszonya megszűnik. A sok helyen ásott kút példázatainak sora, a keresés és nemkeresés vélt vagy valós akadályai, a vélemény és egyetlen helyesnek vél ösvény varázslata, a mester olykor mágikus varázslatának képzete és ehhez ragaszkodás vagy éppen annak lebontása. Sokféleképpen lehet gyártani ilyen-olyan irányopontot ami adott környezet és feltételi viszonyok közepette áll fenn bennünk mind-mind valamilyen, pont olyan amilyennek megítéljük.

A SPIRITUALITÁS NEM ÉGTÁJ-FÜGGŐ.

NINCS “KELETI” VAGY “NYUGATI” LÉLEK, TUDÁS.

LÉLEK, TUDAT, TUDÁS VAN. VAN.

1. A NON-DUÁLIS, POLARITÁS-MENTES BELSŐ ÉLET

Jól ismerjük azt az alapelvet, amit a buddhizmus “ragaszkodásnak”, a pszichológia vagy a Gurdjieff, Ouspensky és tanítványaik neveivel fémjelezhető negyedik út irányzata pedig “azonosulásnak” nevez.

Ragaszkodás és azonosulás; ezekkel létezünk, mintegy rajtunk lévő szemüvegekkel, szűrőkkel, bárhová is nézünk, bárhová is lépünk. Ahol bennünk a szűrő, ott a ragaszkodás, azonosulás és az lesz a projekció (kifele vetítés) alapja.

Ha olyan jól látjuk a fentiek fontosságát, akkor azt is hamar beláthatjuk, hogy mihelyst letettük a garast egyik vagy másik szellemi irányzat, “mester”, tanító, vallás mellett, MÁRIS AZONOSULTUNK, ÉS RAGASZKODUNK. Létrejött a polaritás, a dualitás;

“vagyunk mi és vannak mások”. Holott leginkább – különösen manapság, az advaita népszerűsége óta, – a non-dualitást tartjuk az egyik leghelyesebb belső nézetnek, állapotnak.

Pedig bizony lépten-nyomon létrejönnek az azonosulások, ragaszkodások bennünk; a legelső gondolatunkkal, érzésünkkel!

Furcsa nem? Kétélű fegyver ez a spiritualitás.

Ha ezt felismerjük, és belátjuk, akkor hatalmas belső forradalmat élhetünk meg! Először is, ismerve már a hatásait, következményeit, nem hagyjuk, hogy olyan könnyen bármilyen polárisba belekerüljünk – szellemi vagy hétköznapi téren is. Nem lesznek megvédendő pozícióink, “igazságunk”, “megélt tudásunk”, amik mögül kikandikálva szemléjük a világot (világunkat!), s melyek mentén felépítjük a saját és leromboljuk mások világát.

Erről az állapotról mondják az ősi tanítások, hogy “megfigyelő”, “szemlélődő” pozíció. Lehet-e szemünkbe húzott sapkával szemlélődni, nézelődni? Ugye nehezen. Nem engedi a szemELLENZŐ, mert ez pont a szem, A LÁTÁS ellen dolgozik.

A tükör (szűrő, szemüveg) általi homályos látásunk a belső világunkat is ekként formálja, homályosnak, korlátok közé szorítottnak.

2. JUNG; KELET NEM IS OLYAN ÚJKELETŰ

Minden idők egyik legnagyobb lélektanásza, – aki valóban értette, s így kutathatta is a lelket, – C. G. Jung, a lehető legtisztábban látta az akkor még új keletű keleti tanok jelentőségét és hatását a nyugati lélekre. Alaposan megismerte őket, sőt pl. saját magától kezdett egyszer kör-szerű alakzatokat rajzolni, majd később fedezte csak fel a keleti írásokban a mandalákat.

Nem kellett tehát Keletre zarándokolnia, vagy előzetes tanulmányokat folytatnia ezekről a formákról; hogy miért, azt zseniális felfedezése megmagyarázza. Jung éppen egy addig teljesen ismeretlen középkori alkímiai traktátussal foglalkozott, latin eredetiben, miközben persze gyógyító orvosi-lélektanászi tevékenységét is gyakorolta.

Legnagyobb megdöbbenésére, az álmok vizsgálata során, páciensei álmaiban megjelentek olyan képek, amikről ők “nem is tudhatnának”; így pl. szóról-szóra azt a képet írta le az egyik páciense, melyet ő később megtalált a már említett alkímiai értekezésben, mely annyira új és ismeretlen volt, hogy csak a latin eredeti kiadás létezett, s melyet természetesen Jung páciense nem ismerhetett.

A nagy jelentőségű kép ez volt; a páciens álmában a Napot csapkodó szárnyakkal látta; később Jung azt olvassa az alkímiai írásban, hogy egyes korai elképzelések szerint a Nap szárnyainak csapkodása okozza a szelet. Ez a magyarázat megmosolyogtató-

nak tűnhet, ám a Nap, a szárnyas nap képe nagyon fontos szimbólum és gnosztikus-hermetikus kép. Archetípus; mint ahogy később elnevezte ezeket az ősképeket.

Ekkor tette életet legnagyobb felfedezését; bevezette a kollektív tudattalan és az archetípusok fogalmát.

Ha tehát bárki fejében, lelkében felbukkanhatnak ilyen ősképek, archetípusok, akkor ezeket illetően nem léteznek idő – vagy térbeli határok! A kollektív tudattalan tárháza tehát kultúrától, és időtől függetlenül bárki számára hozzáférhető.

Az egyén, a lélek, a tudat szempontjából még a kollektív tudattalannál is nagyobb jelentőségű az ő saját tudattalanja. A tudattalanunk léte nem egy új tudományos felfedezés, számos kultúra ismeri régtől fogva.

A tudatalattit a hawaii gyógyító sámánok, a kahunák “gyermeknek”, “belső gyermeknek” nevezik (unihipili), szemben az éber tudattal (uhane). Ez az ősi tudás, a csodás ho’oponopono elterjedése óta, ma már széles körben ismert lett és számos gyógyító technika alapul a tudattalan feltárásán, tisztításán.

Igen érdekes, ahogy Jung az “újkeletű keleti tanokat” látja saját tudattalanunk, lelkünk szempontjából – annak ellenére, hogy kiválóan ismerte őket;

„Az emberek bármire, bármilyen abszurditásra képesek, csak hogy elkerüljék a saját lelkükkel való szembesülést. Jógára járnak és annak minden gyakorlatát elvégzik, szigorú diétát tartanak, teozófiát bifláznak vagy pedig az egész világ irodalmából származó misztikus szövegeket ismételgetnek mechanikusan

– mindezt csupán azért, mert képtelenek szembesülni

önmagukkal, és már cseppet sem hisznek abban, hogy valaha bármi hasznos is távozhatna a lelkükből.”

Felébresztően tárgyilagos felismerések ezek. Mint ahogy ez is, szintén Jungtól:

„Ahelyett, hogy keleti spirituális technikákat elsajátítva azokat keresztény módra – imitatio Christi! — megfelelően erőltetett attitűddel gyakorolnánk, sokkal célravezetőbb lenne annak feltárása, hogy létezik-e a tudattalanban egy ahhoz hasonlatos tendencia, amely keleten spirituális irányelvvé vált. Csak azután állnánk készen saját rendszerünk és módszereink kidolgozására.” (Idézi: Daniel Goleman; “A meditáció ősi művészete” c. művében, 175. old.)

Akárhová is nézünk, vagy futunk, saját lelkünk és tudattalanunk elől nem menekülhetünk. A modern pszichológia igénye is egyfajta összevonás, szintézis, az is az egyik irányzat neve; “integrál pszichológia”.

3. A LÉLEKTAN NEM TALÁLTA MEG SAJÁT NÉVADÓJÁT, A LELKET (!), ÍGY MANAPSÁG JOBB HÍJÁN INTEGRÁL – A VALLÁSOK MEG HAGYOMÁNYOSAN DIFFERENCIÁLNAK

A lélektan tudománya, miután 200 éve nem találta saját névadóját a lelket (!), s így helyesen vizsgálni sem tudja, jobb híján ötvözi a szellemi tanításokat; integrálja a nyugati pszichológiába a számára eddig ismeretlen keleti technikákat, irányzatokat (jóga, meditációk, transzlégzés, stb.)

És így mit is látunk? A múlt tanulságai alapján a vallások hagyományosan differenciálnak, a pszichológia pedig manapság – mint láttuk, jobb híján, – integrál. Differenciálás és integrálás; akárhogy is, ez mind csak a logikus elme matematikája. Vagy elveszünk, elválasztunk, vagy összegyúrunk, összeadunk. Mindkettő a polaritás két végén található.

Ha valahonnan ismerős lenne ez az attitűd, az nem a véletlen műve. Pár sorral feljebb már leírták nekünk, hogy miért nem megoldás az, ha más világok felé futunk saját bensőnk, tudatalattink elől.

A különböző színű összegyúrt gyurmák még gyurmák maradnak. Szép tarkák lesznek, de LÉNYegében marad, ami volt.

Az összeadás még nem összegzés. Az egyik mechanikus ismétlés, gyűjtögetés, a másik egy elért, megVALÓSított belső eredmény, állapot. Vajon melyik vezet az óhajtott non-duális, polaritások nélküli, megfigyelő tudatossághoz?

Csalóka kérdés ez. Ha azt mondom, hogy “ebben találtam meg magam”, “ez az életem”, stb., máris azonosultam, ragaszkodok; “menedéket veszek benne”, mondja a buddhista. KI azonosul, ragaszkodik, KI vesz menedéket? Ezek a legfontosabb, legfelszabadítóbb kérdések.

A vallások kapcsán sokszor halljuk, hogy “de lényegében ugyanarról szólnak”, “közös a gyökerük”.

Az eredetük lehet, hogy hasonló, sőt azonos, de ami mára a tömegvallásokból maradt, és amit a hívek, gyakorlók százmilliói élete bizonyít, az bizony gyakran köszönő viszonyban sincs ezzel a bizonyos “azonossal”, “közössel”. Ezt is be kell ismernünk, tisztán kell látnunk. Ennek okai remélhetőleg ebből az írásból is világossá válnak.

Aki Jézust nem érti, az Buddhát sem fogja és fordítva. Mindkettő ugyanis egy tudat / létállapotot jelent; Buddhának még a neve is az: “Felébredett”.

Kommentárok kommentálásai, hermeneutikai /szöveg értelmezési/, teológiai, filozófiai-metafizikai bűvészkedések; ezekkel könyvtárak vannak tele, legkevesebb 2 ezer éve.

Ám a Tiszta Tudat és szív világosságában megérteni, az csak keveseknek sikerült minden korban.

Nehogy a hőn áhított tudati, szellemi-lelki “szabadságunk” váljon a legnagyobb rabságunkká, rabtartónkká. Ezért mondják a ma divatos advaita tanítók, hogy nincs mit keresni; “Te már AZ vagy”, -(“You Are That”) idézik előszeretettel Nisargadatta Maharajot.

– Peter Gyori

forrás:

https://www.facebook.com/groups/404071523073489/permalink/1130803713733596/

Share this entry

0 Hozzászólás

Szólj hozzá!